A karib tenger kalózai

3. rész

Titkaink…

Nem tudtam, meddig aludhattam, de a nap már kisütött, a tenger, pedig újra békés volt. Egy elkülönített helyen voltam, de már az is jó jel volt, hogy élek, hiszen már valaki levetkőztetett, és megmosdatott. Mégsem dobtak ki a tengerbe. Ekkor a függönyön egy kis rés támadt, majd megnagyobbodott, és belépett rajta valaki. Nem láttam rendesen, de ahogy közelebb jött, felismertem Willt. Mosolygott.

-         Jobban vagy? – kérdezte. – Már egy egész napot átaludtál. – és mosolygott.

-         Will…

-         Csitt… ne beszélj sokat. Meg kellett fürdetnelek, és összevarrtam a sebedet.

-         De Jack… mit szólt, hogy…

-         Nem tudja. Megkértem, hogy had én ápoljalak, és ő megengedte, nem kérdezett. Aludj még egy kicsit, és később meglátogatlak. Hozok ételt is.

-         Haragszol rám?

-         Mért haragudnék?

-         Mert nő vagyok…

-         Nem haragszom, bár nagyon meglepődtem, de tisztellek, hogy ezt végigcsináltad. De mért vállaltad?

-         Mert nem volt mért maradnom.

Ekkor Will halkan kiment, és eligazgatta maga mögött a függönyt. Legalább ő vigyáz rám majd.

Megint sokáig aludtam, késő este jött be hozzám újra, hozott egy kis sózott sonkát, kenyeret, meg vizet, amit én gyorsan megettem, és közben végig nézett engem, azokkal a nagy barna szemeivel, melyeket én úgy imádtam.

-         Mindig tudtam, hogy te valahogy más vagy mint ők.

-         J

-         Nemo? Izé…?!?!?!

-         Namy. Namy a nevem.

-         Szóval Namy, tudd, hogy én nem fogom senkinek elmondani, sőt örülök, hogy így alakult.

Mellém ült, és én nem tudtam magam tovább türtőztetni. Odahajoltam hozzá, és gyengéden megcsókoltam, ő átölelt, és visszacsókolt, majd elhúzódott tőlem.

-         Ne haragudj… De annyira…

-         Csitt…

Felém fordult, és most ő csókolt meg. Gyengéden visszadöntött a felakasztott függőágyra, s elkezdte lehámozni rólam azt a kevéske ruhámat, majd fordultunk, és én tettem ugyanezt. Újra a hátamra fordított, miközben szenvedélyes csókokkal halmozott el. Mindketten hatalmas szenvedéllyel éltük át egymás közelségét, és egymáséi lettünk. És én nem akartam őt soha többé elengedni. Aztán már csak feküdtünk egymás mellett, gyengéden átkarolt, és a hajamat simogatta.

-         Szeretlek Will. – és ő elkomorodott.

-         El kell valamit mondanom: A hajót azért követjük, hogy az én szerelmemet, Elizabeth-et megtaláljuk.

-         Will… - sírni kezdtem. – Ezt mért nem mondtad előbb? Akkor ez mért történt meg?

-         Nem tudom… - látszott rajta, hogy legszívesebben megölné magát – Valahogy…

 A mondatot nem tudta befejezni, mert hirtelen feltárult a függöny, és Jack nézett ránk elkerekedett szemekkel.

- Will?! Nemo?!

- Namy. – javította ki Will, és gyorsan magunkra rántotta a takarót.

- Mi?

- Jack… - felültem, és a takaró felfedte melleim – így.

- Nemo! Izé Namy!

- Kérlek hadd maradjak veletek! Eddig sem voltam terhetekre!

- Hát…nem tudom. Ezt még meg kell vitatnia a hajó tanácsnak, addig is kérlek… nem tudom. Ez… - és kiment. Én ránéztem a férfira akit szerettem, ő pedig visszafeküdt mellém, és újra átölelt.

- Ne haragudj Namy…

- Nem haragszom…

Folytatjuk…